A szennyvíz elvezetése a történelem kezdete óta komoly fejtörést okozott az emberek számára. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy már a korai civilizációk is próbálkoztak valamiféle csatornahálózat kialakításával. Több ezer évvel ezelőtt, a mai Közel-Kelet térségében olyan kultúrák alakultak ki, amelyek nem csak ismerték az ágyékszékeket, de olykor hatalmas fürdőhelyiségeket is építettek. Az épületekből a szennyvizet csövek segítségével szállították el. Ennek nyomai a mai napig sok helyen fellelhetők, az egyik legszebb példát a jordániai Petrában található hálózat maradványa szolgálja.

Az első akvaduktok, más néven csatornahidak szintén a Közel-Keletről származnak, az évezredek során innen terjedtek tovább Európa irányába. A feladatuk a települések, de leginkább a művelés alatt álló földterületek vízutánpótlásának a biztosítása volt. Az ókori európai népek között a görögök és a rómaiak különösen kedvelték az akvaduktokat. Érdekesség még, hogy a görög szigetvilágban a szennyvizet speciálisan a kőbe vájt vezetékeken keresztül, vagy égetett téglából kialakított csöveken át vezették el, és az öblítés sem számított ismeretlen technikának.

Az etruszk kultúra

Az etruszk egy olyan, feltételezhetően indoeurópai gyökerekkel rendelkező nép volt, amelyik az i.e. 5. századig jelentős befolyást gyakorolt Észak- és Közép Itáliára. Rómának is több etruszk királya volt, az utolsót, i.e. 510-ben űzték el.

Bár az etruszkok Róma hódító politikáka miatt eltűntek, mégis jelentős hatással voltak a későbbi római csatornahálózat kiépítésére. Az etruszkok kiváló matematikusok voltak, így precíz számításokat végezve, jól fejlett vízellátási és szennyvízelvezetési rendszereket hoztak létre. Tudásukra a rómaiak még évszázadokon keresztül támaszkodtak.

A híres Cloaca Maximát, Róma fő csatornáját az utolsó előtti etruszk király kezdte építeni etruszk mesteremberek segítségével. A befejezésre csak jóval később került sor, már a Köztársasági Róma idejében. A Cloaca Maxima eredeti funkcióját tekintve nem a szennyvíz elvezetésére szolgált, a mérnökök ugyanis a talajvíz okozta problémák orvoslására tervezték meg.

A boltíves szerkezete miatt jelentős súlyok megtartására volt képes, többek között ennek köszönhető, hogy még a rá épített épületek alatt sem szakadt be. Természetesen ehhez a rendszeres karbantartási munkálatok is hozzájárultak. A fő csatornához végül lakóházakat és fürdőket csatlakoztattak, így a talajvíz mellett a szennyvíz elvezetését szintén megoldotta. A csatornázáson túl az etruszkok gazdag művészeti, építészeti és tengerészeti tudásanyagot hagytak az utókorra.

A Római Birodalom kora

Róma első vízvezetékét, az Aqua Appiát, Appius Claudius Caecus kezdte építtetni i.e. 312-ben. A közel 17 km hosszúságú rendszer nagyobb része a föld alatt vezet, csupán egy rövid szakasza látható a felszín felett. A csatornát egy, a várostól keletre található forrás táplálta. A csöveken keresztül érkező friss víz hosszú ideig elegendőnek bizonyult a város lakossága számára. A csatornát később azonban tovább bővítették, Augustus császár például más forrás vizét is hozzá csatlakoztatta. Az Aqua Appia ezen ágát Aqua Augustának nevezték el a császár tiszteletére.

Róma második vízvezetékének megépítésére i.e. 272-ben látnak neki, az akkori censor, M. Curius Dentatus buzgó kampányolásának hatására. Vizét az Anio (Aniene) folyó biztosította és katonai okokra hivatkozva teljes szakaszát a föld alá helyezték.

Mivel az i.e. a II. században az Anio vize szinte ihatatlanná vált, szükség volt egy új hálózat kiépítésére. Ennek alapjait Q. Marcius Rex preator fektette le és a hossza elérte a 91 km-t. A következő századokban az Aqua Appiához hasonlóan további forrásokkal bővítették.

A császárkorban nagyon sok kisebb-nagyobb itáliai város rendelkezett már saját vízvezetékkel, de a csatornahálózat kiépítésére sem kellett sokat várniuk. Krisztus után a terjeszkedő birodalom a távolabbi provinciákban szintén megkezdte a hálózat kialakítását, a mai Nyugat-Magyarország területét is magában foglaló egykori Pannóniából számtalan régészeti lelet maradt fenn.